A falu, ahol járok, barátságosnak tűnik. A történelmi hangulat és a modernség egyaránt jellemző az utcákra és a terekre. A ház, amelyben R. Nagy Csilla él családjával, ugyanezt a hangulatot tükrözi: régi idők tanúja, a mai kor kényelmével. A kertben virágoznak a tulipánok.

Az üdvözlés után a kerti asztalhoz ülünk. Csilla süteménnyel és ásványvízzel kínál.

- Ez a süti teljes kiőrlésű lisztből készült?

- Igen, a kenyeret is abból sütöm, meg a tésztát is abból készítem. Sokkal finomabb.

- A házi készítésű ételeket szereted?

- Igen, még a sörből is a házi készítésűt szeretem. A szomszéd faluban vásároljuk a házi sört. Nagyon finom, és nincs benne tartósítószer. A házi borokat is kedvelem, főleg amit a férjem készít.

- Ezek szerint az egészséges életmód híve vagy?

- Szívesen eszem egy jó kis pörköltet vagy kolbászt is, főleg, ha házi. De amióta megszületett a kisfiam, jobban odafigyelek arra, hogy mit eszünk. Egészséges ételek, futás, jóga és egy kis házi sör csodákat művelnek!

- Képeket rajzolsz és festesz. Bölcsész végzettséged van, hogyan kötöttél ki mégis a képzőművészetnél?

- Mindig is érdekelt, de nem csak a képzőművészet, hanem más művészeti ágak is.

- Mégis kulturális antropológia szakon tanultál!

- Igen, ez egy más terület, de legalább olyan izgalmas, mint a képzőművészet. Az egyetemi éveim alatt belekóstoltam a filmezésbe és a fotózásba is. Antropológiai jellegű filmeket, fotókat készítettem a tanulmányaimhoz. Ezek persze csak amolyan „tanuló-filmek” voltak, de nagyon élveztem a filmezést.

- Jól tudom, hogy a fotóidból kiállításod is nyílt?

- Igen, részt vettem néhányszor csoportos kiállításokon. Főleg a terepmunkán készített fotóimat állították ki.

- És mióta zenélsz?

- Nem is tudom, várjál csak: az első koncertem a pszichológia szigorlatom napján volt, valamikor 2001-ben vagy 2002-ben. Már nem emlékszem, de arra igen, hogy nagyon izgultam. Időnként exhibicionista vagyok, szeretek a színpadon állni, máskor viszont nagyon zárkózottan viselkedem. Elég skizofrén helyzet.

- A zenéd stílusa számomra a Balaton zenekaréhoz hasonlít.

- Igen, „merítkeztem” a Balatonból. De sokat hallgattam Trabantot, Sziámit, Bizottságot. Ezek mind nagy hatással voltak rám. Nyilván érezni a zenémen is. Érdekes, hogy az első koncertünkön éppen a Balaton előtt léptünk fel, és ez később is többször így történt.

- Te vagy egyszemélyben a zeneszerző, szövegíró, énekes?

- Igen. Van egy zenekarom, akikkel fel szoktunk lépni. Amióta vidéken élek, már ritkábban, mert a többiek Pesten laknak. Így  elég nehéz összehozni a rendszeres próbákat. 

- Nem érzed úgy, hogy túl sok mindenbe „kóstolgatsz” bele?

- Arra gondolsz, hogy jobb, ha az ember egy dologra koncentrál?

- Igen.

- Ezen már elgondolkoztam, de én szeretek egyszerre több dologgal foglalkozni. Számomra mindegyik művészeti ág, amibe bele ütöttem az orrom, egyfajta terápia.

- A festés is?

- Persze. De nem vagyok valami termékeny ezen a téren. Vannak időszakok, amikor több képet készítek, és van, amikor sokáig semmit. Akkor, amikor a zene érdekelt jobban, nem nagyon festettem. Persze attól is függ, van-e valami mondanivalóm. Ha van, akkor vagy megfestem, vagy írok egy dalt.

- Hogyan kezdtél el rajzolni?

- Még Miskolcon laktam, amikor érdekelni kezdtek a különböző kézműves mesterségek. Megismertem a szövést, szőtteseket készítettem, és a fazekasságot is kipróbáltam. Elvégeztem egy bőrös sulit is. Azután Budapesten kerestem olyan iskolákat, ahol érettségi után lehetett különféle kézműves szakmákat tanulni. Az ötvös szakma érdekelt, meg a cipőkészítés.

- Cipőkészítés?!

- Igen, érdekelt, és készítettem is magamnak cipőt. Néhány barátom is megkért, hogy készítsek nekik is. Akkor még azt gondoltam, híres cipőgyáros leszek. Azután mégis jobban izgatott az ötvös pálya, oda viszont rajzból kellett felvételizni. Úgy éreztem, muszáj egy évig rajzolni tanulnom, nem akartam rajztudás nélkül beállítani a felvételire. Novák Tamás képzőművésznél kezdtem a rajztanulást. Az ő hatására kaptam kedvet a rajzoláshoz, festéshez. Az első munkáimat neki mutattam meg. Tetszettek a képeim, és nagyon biztatott, hogy fessek. Az a típus vagyok, akinek kell a biztatás. Egy évig jártam hozzá, azután Budapestre költöztem.

- Nem bízol magadban?

- De, csak valahogy mégis kell a biztatás olyan emberektől, akiket kedvelek, tisztelek.

- Végül mégse felvételiztél!

- Nem. Ez a rajztanulás nem is arra volt jó. Más irányba indultam el: lakberendezést tanultam. Már korábban is érdekelt, hogy egy üres teret hogyan lehet betölteni, hogyan lehet a teret és a benne lévő tárgyakat összhangba hozni. Ezért elvégeztem egy lakberendező sulit, közben pedig rajzoltam, festegettem.

- Korábban már mesélted, hogy az egyik kiállításodról ellopták két festményedet.

- Igen, két kisméretű képet. Mind a kettőt nagyon szerettem. Bár az ismerőseim, barátaim azt mondták, ez jó jel: tetszenek a képeim az embereknek. Én azért nem voltam ettől feldobva.

- Ragaszkodsz a képeidhez?

- Igen. Tudom, hogy ez hülyeség, és el kell engedni a képeket, de ha már elengedem, szeretem tudni, kihez kerül. Hogy jó helyen van-e. Számomra minden képnek külön kis története van.

- Például?

- Például az a lenyomat-sorozat, amin egy arc látható több fázisban, úgy született, hogy először fogalmam se volt arról, festek-e valamit aznap. Volt egy nagy vászon anyagom, amit több, kisebb téglalapra vágtam, és beszegtem a szélüket, mondván, hogy jók lesznek még valamire. Miközben szegtem, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha befesteném a szemöldököm, és rányomnám a textilre. Azután a következőre már az orromat, szememet, és így tovább. A végén már az egész arcom be volt festve, és úgy nyomtam rá az anyagra. Ahogy levettem az arcomról a textilt, és ránéztem a lenyomatra, rögtön ez ugrott be: „…a hetedik te magad légy!” József Attilától. Megszámoltam a képeket, és elcsodálkoztam, hogy a hetedik kép pont a teljes arc! Pedig volt vagy húsz darab anyagom, csinálhattam volna többet is vagy kevesebbet is. Nem számoltam, egyáltalán nem törődtem azzal, hogy hányadik nyomatot készítem. Szeretem nagyon azt az állapotot, amikor valamit alkotok, létrehozok. A zenével is így vagyok. Leülök gitározni, először csak pár hangot ismételgetek, és a néhány hang folyamatos ismétlése, monotonitása előhozza az éneket, majd a szöveget is. Még nekem is meglepetés, mit is hoz elő belőlem. Nagyon klassz érzés!

- Van néhány képed, amikhez idézeteket társítottál. Azért tetted, hogy jobban megértsék a mondanivalódat?

- Igen, úgy gondolom, hogy így érthetőbbek.  Meg aztán nagyon érdekes folyamat két különböző kultúrából származó ember szellemi találkozása. Az egyiknek van egy filozófiai gondolata, például Lao-cének, aki a keleti kultúrát képviseli: „Amit összenyomnak, kiszélesedik, amit gyengítenek, megerősödik”. Ezt az állítását én, a nyugati kultúrában élő ember értelmezem, megértem és elfogadom. Van az életemnek egy olyan szakasza, amire ez az állítás igaz. A két kultúra találkozik a vizuális kifejezésmódban úgy, hogy a kínai kultúra egyik szimbólumát, a jin–jang-ábrázolást felhasználva jelenítem meg a saját történetemet. Tiszteletben tartom a keleti jelképet, de az apró alakok segítségével beleszövöm a saját tapasztalatomat, és leképezem a választott idézetet. Ezek izgalmas kísérletek. Ugyanez érvényes például a Pilinszky- vagy Márai-idézetekre is. Gondolatokat közvetítenek, amiket én tovább gondolok, és vizuálisan leképezem a saját életemre. Ezért szoktam mondani viccesen, ha megkérdezik, mivel foglalkozom: „A kultúrák közötti vizuális dimenzióban teszek-veszek”. Ez pontosabban fejezi ki a valóságot, mint az, hogy „festek”. Nem tudom érthető-e, amit mondani akarok?

- Azt hiszem, értem.

- Előfordult már olyan is, hogy valamit festettem, és néhány nappal utána kezembe akadt véletlenül egy könyv, amiben pont arról volt szó, amit lefestettem. Véletlenek persze nincsenek.

- Te sem hiszel a véletlenekben?

- Nem, szerintem nincsenek véletlenek, mindennek megvan az oka és értelme. Ha az ember utólag végig gondolja a sorsát, mindig kiderül, mi miért van vagy volt.

- Említetted Lao-cét. Vonzódsz a távol-keleti filozófiákhoz?

- Igen, már középiskolás korom óta. Akkor kezdtem el karatézni is.  Nagyon érdekeltek a keleti harcművészetek és a mögöttük húzódó filozófia. Nem a harc, verekedés vonzott, nem kedvelem az erőszakot. A karatét sportnak és ismeretszerzési lehetőségnek tekintettem.

- Azért elég jól mehetett neked, ha „Ifjúsági lány kumite” versenyszámban országos második helyezést értél el!

- Igen, elég jól ment, de ez már régen volt.

- És milyen az életed most, hogy falun élsz – mióta is?

- Három éve.

- Szóval nem rossz, hogy elkerültél a fővárosból? Koncertek, bulik, pörgés…

- Nem, mert nagyon szeretem ezt a kis falut. Persze előfordul, hogy néha hiányzik a nyüzsgés, de akkor jön egy koncert, kiállítás vagy valami más, ami miatt fel kell utaznom Budapestre, és ezt a hiányérzetet hosszú időre elfelejtem. Igaz, ritkábban történnek ilyen események, mint amikor a fővárosban laktam. Budapesttől 200 km-re nehezebb összehozni bármit is, de úgy gondolom, aminek meg kell találnia az embert, az megtalálja, mindegy, hogy hol lakik.

- Azt kívánom neked, hogy érezd és élvezd még sokáig az alkotás örömét. Köszönöm, hogy itt lehettem nálad!

Kölnei Lívia

művészettörténész